https://komakino.blog.hu/2023/11/07/labasheeda_blueprint#more18251783

Nem voltak elvárásaim a 11 számos új lemezzel kapcsolatban. A trió felállású zenekar tagjai: Saskia van der Giessen – ének, gitár, hegedű, zongora, viola, Arne Wolfswinkel – gitár, basszus, zongora és Bas Snabilie – dob, marimba, ütőshangszerek, szintetizátor. Plusz néhány szerzeményben vannak vendégzenészek, csellón, nagybőgőn, hegedűn és zongorán. Akik egyébként nem veszik el a fókuszt a lemezt készítő hármasról. A lemez indító dala közben már agyalgattam, hogy  akkor mit is hallok. Már az első dal is tetszett, mert nincs túl játszva, túl tekerve, hanem egy jó tempójú kezdő dal. Ami meglepett, hogy Saskia van der Giessen amikor elkezdett énekelni, a hangszínéről beugrott egy név. Kim Gordon-é a Sonic Youth-ból. Persze ahogy vitte tovább az énekdallamot, már nem annyira emlékeztetett rá, de mégis felkaptam a fejem. Leginkább amiatt, hogy ez hogy lehet. Aztán az első hallgatáskor sokszor visszaköszönt az amerikai banda nálam, de ez belőlem fakad nem a holland zenekarból. Még pedig azért, mert sokszor hozott olyan hangulatba egy – egy dal, mint amikor a a “letisztultabb” SY-ot számokat hallgattam. No de, itt azért nincsenek túlvezérelt gitárok, meg totáli áthallás sem, csak valahogy az atmoszférája…, nekem. Az első két szám kezdéséről az ugrott be, hogy ezekből bármi lehet. A Fossil eleve nagyon jó felvezető dal, plusz a végén tetszett a hegedű. Főleg azért, mert nem uralja le a dal, hanem ott van és kész. A második Closure kezdésén megijedtem, hogy valami sablon rock lesz. Szerencsére nem az, hanem egy változatos, jó kiállásokkal összepakolt szám, ami nem mellesleg pont eléggé karcos is. Na, itt volt ez a feljebb írt Sonic Youth érzésem nagyon. Plusz frankón bele van csempészve egy kis zongora hang is, ami tök izgalmassá teszi a számot.

A folytatásban is az a gondolat jött az első taktusok után, hogy ne ez bármi lehet. Itt már direkt vártam, hogy mi lesz. Mi lett? Egy jó ki tempós dal, amit csak úgy járnak a refrénnél a cinek, a gitár meg semmi sablonost nem játszik. Sőt, nem túl ragozott, de hatékony témák jönnek. Az ének meg felidézte nekem ’90-es évek elejét. A következő Homeless-ben érdekes, hogy a dal kicsit komótosnak tűnik, de amikor elér a refrénhez, akkor azért beszaggatnak a gitárok. Nekem ez sokkal inkább egy kicsit már a noise-rock-ba húzza a zene hangulatát. A folytatásban a Curiosity-ről is ez a noise-rock hatás jött be, meg a korai gitározós  P.J. Harvey dalok hangzása is valamiért. Ezt is nagyon bírtam. Minden számban kifejezetten tetszett eddig, hogy a gitár nem akar riffelni, hanem mindig van benne valami egyszerű, de nagyszerű hang, hangzás. A lemez felénél jön a Vanity, ami az eddigiek közül talán a legbefordultabb és leglassúbb dal. Nekem kifejezetten tetszett, hogy a tempózásból kicsit visszavettek. Nagyon bátor benne az énekesnő, mert nem tiszta az ének benne, hanem néha kifejezetten elcsúszkál a hangja. Ez a dal egyébként igazán második, harmadik hallgatásra tetszett meg a mássága miatt. Az ezt követő Minus Minus, megint egy rockosabb dal, ami nekem megint csak a kiállások miatt volt izgalmas.. 

Aztán  a nyolcadik Volatile-ben szerencsére megjelennek a vonósok hangsúlyosabban. Itt kerül képbe pluszban egy cselló, ami attól is érdekes, hogy én úgy hallottam fejhallgatóval, mintha egy nagyterem hátsó részéből szólna előre felé és így nagyon különlegesen szól az egész felvétel. Egyébként meg az ezzel együtt, eléggé más szerzemények jönnek. Na, nekem innentől art-rock vagy inkább egyfajta art-punk a LABASHEEDA lemeze. A következő Procedure nagyon betalált, mert persze beugrott egyből a The Ex vagy a korai magyar Kampec Dolores a számról. Mindkét zenekar abban az értelemben, hogy végre valami amit izgalmas, érdekes, de mégsem a hagyományos megszólalás, nem is a teljesen, hasonló zenékben megszokott vonóshangszer használat van, meg nem is a “steril” ének adja a fővonalát. A tizes Tiger Royal meg tiszta garázs-rock is lehetne, de nem  egyszerű darab és ez is nagyon érdekes. A záró dal egy lassabb felvétel, aminek a második felét nagyon élveztem a vonósok és az ének miatt is. Az utolsó három dal hallgatása közben, sokkal jobban éreztem Saskia “főszerepét” a zenei térben, mint a korábbi számokban.

Összességében az egész lemezt megszerettem. Főleg a második hallgatás után. Mégpedig azért, mert: 1. Minden szám kezdése után az merült fel bennem, hogy ebből bármi lehet. 2. A “bármi” mindig sokkal izgalmasabb és jobb volt annál, mint amire számítottam. 3. Az ének hang pont annyira különleges, mint amennyire az ének dallamok lehetnek néha a hallgatónak szokatlanok. 4. Imádtam, hogy a gitárok néhol minimalisták, sokszor nem dallamot játszanak, de a helyükön vannak. 5. Nem folytatom hallgasd meg… Bátor anyag. Lehetett volna sokkal kiszámíthatóbb  néhány dal szerkezete, de nem ezt csinálta a holland hármas. Szerencsére.

Leave a Reply

Your email address will not be published.